A nem létező lehetetlen utolsó szikrái is elhagyták testem...

Mit csinálnánk, ha kényszerhelyzet alakulna ki és egyik percről a másikra felfordulna az életünk? Gondoljunk csak bele, éljük a szokásos napjainkat, dolgozni járunk vagy iskolába. Zötykölődünk a metrón már ezredjére is vagy állunk a forgalmi dugóba. Szembe jönnek az akkor még "problémáknak" nevezett dolgok.

A munkahelyi stressz, magas elvárások, lelki vagy egészségügyi problémák. Szerelmi csalódások, önértékelési problémák. A szokásos kis "semmiségek", mint például a zsörtölődés, ha valakivel összeveszünk, a gondolatok, hogy mit együnk ebédre vagy miért tört le a körmünk. Miért csalódtunk már megint egy adott személybe vagy épp hova menjünk utazni. Előkerülnek lakásunk körüli problémák is. Elromlik a mosógép vagy épp bereped a kő. Az is lehet, hogy épp kicsit náthásak leszünk.

Ha már semmi sem számít...

De mégis mindez mennyire apró, jelentéktelen dolognak számít akkor, ha egyik percről a másikra megszólalnak a szirénák és tudjuk, itt az idő.

Azonnal menekülni kell. Ha épp édesdeden alszunk és arra riadunk fel, hogy kitört a háború. Ha el kell menni az országból. Hiszen meghallhatunk. De mégis mit jelent ez? Mi történik, ha eltalál egy lövés vagy ágyú. Túlélhetjük? Erősnek kell lennünk és gondolkodnunk kell. Összeszedni mindent körülöttünk, ami fontos és praktikus. Kisállatainkat is felkészíteni a nagy útra. És elindulni a bizonytalanságba és a kilátástalanságba. Hiszen nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Az eddigi életünk semmisül meg. Minden jelentéktelenné válik, csak az életünk forog kockán.

Egy álom mára már a valóság is lehet

A jelen történései hatására álmodtam. Volt egy álmom, arról, hogy csak futok és futok. Egy átlagos szerdai nap volt, de éreztem, hogy valami nem olyan, mint eddig. A pánikhangulat a tetőfokára hágott, mindenki menekült. És most nem csak a gondolataik elől. Most a valóság elől. Körülöttem élettelen növények álltak, úgy éreztem nem kapok levegőt.

A lehullott, színes levelek körém gyűltek, mintha egy támfalat képeznének. Elnéztem a távolba, hallottam, ahogyan süvít a szél.

Egy-egy robbanás moraja a távolban szíven ütött.

Köd volt, bár nem lehetett eldönteni, hogy ez valóban köd vagy füst. Legbelül tudtam mit kell tennem. Vagy a szívemre hallgatok vagy az eszemre. Leküzdöttem a félelmeim, tudtam, hogy erős vagyok! Mély zihálásba kezdtem, feltápászkodtam és minden életre kelt körülöttem.

Éreztem a feltörő erőt magamban, egészen a kislábamujjától a fejem búbjáig hatolt. Lábaim elrugaszkodtak a földtől a pánikroham helyett belém költözött az adrenalin. Alighanem repültem.

Elindultam és csak futottam, futottam. Csak el onnan. Csak el otthonról. Hiszen itt bántottak volna.

„A nem létező lehetetlen utolsó szikrái is elhagyták testem..."

Környezetem egyre elmosódott, de továbbra is csak a cél lobogott előttem. A nem létező lehetetlen utolsó szikrái is elhagyták testem, egyre fáradtabb és fáradtabb lettem. A sokadik izzadtságcsepp futott végig arcomon, de hajthatatlan maradtam. Az életemről van szó. Ilyenkor nem érezni sem fájdalmat, sem fáradtságot. Aztán talán kezdtem látni egy fényt az alagút végén.

A remény felcsillant és mielőtt felébredtem volna a határátkelő fényei kezdek el kikörvonalazódni a távolban. A túlélés és egy szebb jövő foszlányaI.

És igen, ez csak egy álom volt. De lehetne a valóság is. Ami eddig természetes volt, az mára már csak a múlt sokak életében. Hiszen a túlélés vette át a hatalmat. Ami számunkra egy szürke hétköznapi nap, az másoknak lehet, hogy a mindent jelentené. Szó szerint mindent. A nyugalmat, a biztonságot, az otthont, a komfortot és a szeretetet.

Forrás: she.hu